Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Társadalomtörténet

A hatalom középosztálya – A középosztály hatalma?

A zsidókérdés megkonstruálása a magyar országgyűlésen 1935-45 között és az 1945 utáni politikai reflexiók a holokausztról a szociálpszichológiai elméletek szemszögéből

 

          orszaggyules_1938.jpg  Dolgozatom alapját az a hipotézis képezi, hogy a Horthy-korszak alapvetően az Osztrák-Magyar Monarchia idején kialakult középosztályt örökölte meg 1920-ban, annak gazdasági és társadalmi pozícióival együtt.[1] A „Trianon-sokk” és az országban jelentkező gazdasági problémák[2] jelentős társadalmi instabilitást[3] és konfliktushelyzetet generáltak, amit a hatalmon lévő elit úgy kívánt feloldani, hogy bűnbakokat talált az ország kudarcaira[4]. A bűnbakok a nemzetiségek, a kommunisták és a zsidók lettek. Mivel azonban a trianoni-békeszerződés következtében Magyarország nemzetállam lett[5], így nem volt politikai racionalitása annak, hogy a nemzetiségeket lehessen okolni a társadalom problémáiért. A baloldal politikai erejét a fehérterror majd a Bethlen-Peyer paktum törte meg, így a továbbiakban őket sem lehetett okolni az ország helyzetéért. A zsidóság ugyanakkor a bűnbak szerepében találta magát. Ehhez hozzájárult az is, hogy a hatalmi elit a pozícióinak stabilizálásához nemcsak az ország külpolitikai helyzetét kívánta rendezni (Olasz-Magyar szerződés, Népszövetségi tagság), hanem belpolitikai téren is célul tűzte ki egy hozzá lojális nemzeti-keresztény középosztály megteremtését és felemelését. E középosztály ideológiai támogatására a Trianon-sokkot és a Szent-Istváni állameszménybe való „menekülést” használták fel. Az első a nemzeti oldalát adta az ideológiának, a második pedig a kereszténységet adta hozzá a „képlethez”. Ugyanakkor ebbe a koncepcióba a zsidóság nem fért bele, így nem meglepő, hogy már az 1920-as Numerus Clausus törvénnyel megkezdődött a hazai zsidóság társadalomból való „kilökése”, amelyet csak felerősített a világgazdasági válságból fakadó általános elégedetlenség 1929-32 között és a fasisztoid eszmék beszivárgása Magyarországra. A gazdasági válság alapjaiban rengette meg ugyanis a Horthy-rendszert. Lemondott a Bethlen-kormány és a Károlyi-kormány sem tudott jelentős változást elérni az ország gazdasági helyzetén. A társadalmi robbanással fenyegető állapotból a kiutat a zsidóság bűnbakká emelése jelentette. A hatalmon lévő elit a zsidóságot tette meg az ország gazdasági-társadalmi és politikai problémáinak fő okozójává, így elkerülhetetlenné vált, hogy megkezdődjön a jogfosztás és a gazdasági javaktól való kirablásuk. A Horthy-rendszer ugyanakkor az 1930-as évek végére nem tudta megvalósítani a keresztény-nemzeti középosztály oly módon való felemelését, hogy a zsidóság és a dualista-korszakból „örökölt” középosztály gazdasági-társadalmi pozícióit teljes mértékben felszámolta volna. Ugyanakkor e folyamatban a második világháború jelentősen „besegített”. A deportálások és a további zsidótörvények következtében a rendszernek esélye nyílt arra, hogy az 1920-tól lojálisan „nevelt” középosztályt felemelje a vagyonától és jogaitól megfosztott korábbi középosztály helyébe. A történelem azonban úgy alakult, hogy erre már nem volt ideje a hatalmi elitnek. A háborút 1945-ben a tengelyhatalmak és Magyarország is elveszítette, az ország mérhetetlen károkat szenvedett. 1945 után pedig a Horthy-kor hatalmi elitjéből nem maradt senki a politikai életben, csak az akkori ellenzékiek (szociáldemokraták, kommunisták, néhány kisgazda). Az új elitnek pedig – az 1948-as kommunista hatalomátvétel miatt – nem volt esélye megteremteni egy új középosztály alapjait. Végül ezt az új középréteget a Rákosi és Kádár-rendszer teremtette meg, amely 1989-90-ben omlott össze, átadva helyét a harmadik köztársaság polgári középrétegeinek.

Azért tartottam fontosnak e társadalmi réteg-hipotézis teljes felvázolását, mert így, dinamikájában érthető meg csak teljes egészében az 1945 előtti magyar hatalmi elit viszonyulása a zsidósághoz. Az úgy nevezett zsidókérdés, amely több évtizedig belengte a magyar közbeszédet és a holokauszt, amely Bibó István szerint a zsákutcás magyar történelem egyik eklatáns példája, mind lehetőséget teremtett a múlt megismerésére, reflexiójára. A dolgozatomban a felvázolt középosztály-hipotézisben próbálom meg értelmezni a magyar politikai élet egyes szereplőinek – többnyire parlamenti képviselőknek – a viszonyulását a zsidósághoz, a holokauszthoz és a bűnhöz.

Peter Glick, Staub 1989-es tanulmányára hivatkozva állítja, hogy a „sokakat érintő társadalmi és gazdasági frusztrációk arra motiválják az embereket, hogy közösen keressenek elfogadható oki magyarázatokat. A bűnbakképző ideológiát – amelyek a sokak által tapasztalt frusztrációért egy bizonyos csoportot tesznek felelőssé – sokan elfogadják, hiszen egyszerre kínálja a frusztrációt okozó körülmények pszichológiailag és társadalmilag hihető magyarázatát, illetve a megváltoztatásukra irányuló cselekvési tervet. Az ideológia vonzerejét egyrészt a korábban is elfogadott sztereotípiák és értékek határozzák meg, másrészt, hogy mennyiben képes kielégíteni a nehéz életkörülmények által kiváltott szükségleteket.”[6] A bűnbakképzés Glick által leírt folyamatát számtalan tanulmány vizsgálta meg és mutatta ki a kor gazdasági-politikai elitjében, a társadalom mélyrétegeiben. Ugyanakkor dolgozatom ezen részében arra vállalkozom, hogy pár illusztratív példán keresztül megmutassam, mennyire alkalmazhatók a holokausztot szociálpszichológiai megközelítésből vizsgáló elméletek a Horthy-korszak parlamenti képviselőinek hozzászólásaira. Nem Horthy Miklós, Imrédy Béla vagy Teleki Pál felszólalásait fogom megvizsgálni, hanem az olyan „mezei” képviselőkét, akik illusztrálni tudják a társadalom azon szegmensét, amely egyrészt döntésein keresztül jelentősen hatott az ország sorsára, másrészt ugyanakkor befolyásuk nem volt eléggé erős ahhoz, hogy alakítsák a fő makrogazdasági és politikai diskurzusok irányát. Ők maguk is egyrészt befogadói a fajelmélet ideológiájának, másrészt nyilatkozataikon, felszólalásaikon keresztül képviselőivé is váltak.

 

Piukovich József a magyar országgyűlés képviselőháza előtt 1943. december 15-én elmondott beszédében a „magyar népi politika védelmében” a következő kijelentéseket tette, amely teljes mértékben beleillik a bűnbakképzés folyamatába és rávilágít a politikai elit zsidókkal kapcsolatos sztereotípiáira is. Beszédében koherens összeesküvés elméletet vázolt fel a nagy gazdasági világválságot okozó tényezőkkel kapcsolatban: „Súlyos világkrízis volt abban az időben, gazdasági válságnak nevezték. Abban az időben még nem igen vizsgálták és kutatták, hogy ennek a világválságnak tulajdonképpen mi volt az alap oka, indítóoka. (…) Azt is mondhatnám talán, hogy az volt ennek a világválságnak az alapja és kiinduló pontja, hogy a mohó és profitéhes bankkapitalizmus, amelynek hátsó mozgatói természetesen a zsidók voltak, letaszította a mezőgazdaságot arról a helyről, amelyen pedig a mezőgazdaságnak állnia kell. (…) Ha pedig továbblapozom ezt a fejlődési folyamatot, ha gondolkodom a felhatalmazási javaslat további sorsa felett, akkor 1938-ban igen nevezetes dátumhoz érek. 1938-ban ugyanis már világos volt, hogy a gazdaság és hitelélet rendjét nem lehet biztosítani a kormánynak adott rendkívüli parlamenti felhatalmazással, hanem sokkal tovább kell menni: csak úgy lehet biztosítani, ha belenyúlunk a magyarság legégetőbb gazdaságig és szellemi kérdésébe, a zsidókérdésbe. (…) Az erős vitából meg lehetett állapítani, hogy a kormány mögött álló párt határozottan, keményen és minden fenntartás nélkül kiállt a mellett a politika mellett, amelynek célja: a zsidók teljes kiközösítése volt a magyarság köréből és testéiből.”[7] Piukovich beszéde nemcsak a bűnbakokat határozza meg (zsidóság), hanem azokat is, akiknek érdekében állt a bűnbakképzés (a kormány mögött álló párt). A Glick által ismertetett ideológia transzfer útja jogi szempontból a felszólalás szerint a Magyar Élet Pártja -> a kormány -> az országgyűlés -> a társadalom volt. Ugyanakkor hatalomtechnikai szempontból tudható, hogy a kormány kezdeményezte a törvényjavaslatokat, ahogy azt maga Piukovich is megjegyzi ugyanebben a felszólalásában[8], így de facto a pártvezetők és kormánytagok befolyásoló erejét lenne érdemes megvizsgálni, hogy milyen transzfer úton tudott magának utat törni a sztereotípiák erdejében a fajelmélet és a rasszizmus. Természetesen tisztában kell lenni azzal, hogy e folyamatok már jóval a háború 1939. évi kitörése előtt jelentkeztek nemcsak Németországban[9] és a régió több országában, de Magyarországon[10] is.

 

            Glick szerint a bűnbakképzés az irigykedő előítéletből táplálkozik, amely egy adott csoportot olyan tulajdonságokkal (hatalom, befolyás, kizsákmányolás) ruház fel, amely eltúlzott, de a társadalom széles rétegei számára elfogadható magyarázatot kínál kudarcaira, sikertelenségeire, így az irigykedő előítélet megszüli a bűnbakot az adott csoport képében, ahogy azt bizonyította Piukovich felszólalása is.[11]  Az irigykedő előítélet megnyilvánulása ugyancsak tetten érhető volt a magyar országgyűlésen, méghozzá pár hozzászólással Piukovich után, Koltai Józsefnél, aki az emberek öltözködési helyzetét ironizálva elemezte és találta meg a problémák okát, a zsidóságot: „Az emberek általában rossz szemmel nézik a zsidóság fékevesztett viselkedését jólétét és nagy eleganciáját. Nem tudják megértetni a közellátási miniszter úrnak azt a felhívását, amellyel szalonképessé kívánta tenni a foltos ruhát és a foltos cipőt. A miniszter úr tovább akarja velük hordatni ezt a ruhát, pedig már csak ruha foszlányokat hordanak, valósággal a saját bőrükön járnak, mert már csak a cipőjük felső része van a lábukon és nem tudják, hogy meddig hordhatják még ezt a ruhát és cipőt. Ugyanakkor azonban azt látják, hogy a zsidók csak úgy ragyognak az elegánciától. Éppen ez a legnagyobb baj.”

 

            Míg egyes társadalmi-politikai és gazdasági erők a zsidóságban látták problémáik forrását, addig egyes országgyűlési képviselők, mint Kertész Miklós, a lényegénél fogta meg a vitát: „Alapvető meggyőződésem az, hogy zsidókérdés mint olyan nincs; van ellenben gazdasági, politikai és társadalmi válság, egy egész világrend alapvető, mélyreható, súlyos válsága. Azok az osztályok, amelyek ennek a világrendnek a változatlanul való fenntartásában érdekeltek, amelyek privilégiumaikat és előjogaikat mindennek ellenére meg akarják tartani, most lázas erőfeszítéseket tesznek mindenütt, hogy bűnbakokat keressenek és ez a bűnbak Magyarországon a zsidóság. (…) A társadalmi kérdések körül nálunk tudatos félrebeszélések és tudatos félrekezelések nyilvánulnak meg. (…) Valami egészen furcsa és sajátságos, nem őszinte és szemforgató antikapitalizmus az, amely itt ebben az országban megmutatkozik,  amelynek a szemében feneketlenül bűnös és romlott minden, amit a kapitalizmus területién a zsidók csinálnak, de rögtön fennköltté, nemessé és tisztává válik ugyanaz, ha nem zsidók csinálják. A kapitalisztikus gazdálkodás természetéből folyó haszonszerzés a profit utáni vad és lihegő hajszának minősül, ha zsidók végzik, de rögtön keresztény értelmességgé válik és tisztes polgári haszonná szelídül, ha nem zsidók a kapitalisták.” G. Aly és C. Gerlach is hasonló következtetést von le a zsidóság tragédiájával kapcsolatban, amikor arra jut, hogy Magyarországon a politikai hatalmat kezükben tartó társadalmi rétegek pozícióik megerősítését és további fenntartását úgy kívánták elvégezni, hogy a zsidóságot társadalmi státuszuktól és gazdasági javaiktól megfosztva, meggyengítik az addig létező polgári középosztály gerincét, és egy új, a hatalmon lévő társadalmi csoporthoz hű, nemzeti-keresztény középosztályt emelnek fel, javarészt a zsidóság pozícióit átjátszva számukra.[12] Ezt támasztja alá Malasits Géza 1938. május 12-i felszólalása is – amely stílusában erős lenyomata a korszellemnek: „…ez a javaslat nem az egész magyarság érdekében készült, nem nyolcmillió magyar érdekét szolgálja, hanem az elszegényedett polgári középosztály osztályharca a zsidó polgári középosztály ellen. Az egyik oldalon körülbelül 500.000 ember áll, a másik oldalon körülbelül 300.000 ember, tehát 500.000 keresztény polgár osztályharca ez a zsidó polgári rétegek ellen.”[13]

 

Bauman az Engedelmesség etikájában Milgram kísérletét elemezve megerősíti, hogy az egyén reagálása egy embertelen helyzetre nagyrészt az áldozatoktól való távolságától függ.[14] Milgram kísérletében fizikai távolságok jelentek meg, ugyanakkor a véleményem szerint legalább ilyen erősen hat a nem-fizikai (ideológiai, lelki) távolság is. Ez utóbbi állításom igazolására példát szolgáltat Vajna Gábor 1943. december 3-i felszólalása az országgyűlésen, ahol azt kifogásolta, hogy egyes katolikusok miért segítenek a kikeresztelkedett zsidókon: „Itt van azután az, hogy az egyik főegyházmegyei hatóság elrendeli, hogy téli ruhát gyűjtsenek azoknak a kikeresztelkedett zsidóknak számára, akik kint vannak a munkaszolgálatosok táborában, A zsidóra önthetnek akármilyen keresztvizet, az csak zsidó marad.”[15] Vajna álláspontja nemcsak az áldozatok sorsától való fizikai távolságot mutatja, hanem az empátia hiányát is, egyfajta lelki távolságot is feltételezve. Ugyanakkor az említett katolikus szerv a saját híveinek tekinti a kikeresztelkedett zsidókat, így bár fizikai sorsukban nem osztoznak, de lelki közösséget vállalnak velük. E helyzet úgy tűnik azt eredményezi, hogy a fizikai és lelki távolság az egyén és egy áldozat között némely esetben a lelki tényezők hatásán jobban múlik mint a fizikai hatásokon. 

 

Maróthy Károly 1944. december 1-én a soproni „nyilas-parlament” előtt elmondott beszédében teljesen igazolja Bauman-nak Az áldozatok együttműködésének megszerzése című munkájában leírtakat. Bauman szerint a bürokrácia „személytelensége” egyrészt ipar-szerűvé tette a holokausztot, másrészt az egyén a parancs-láncolatok miatt tetteiért nem érzett felelősséget, harmadrészt pedig az áldozatok elválasztása a többségi társadalomtól egyet jelentett a saját társadalmi státuszuktól való megfosztással is[16]:„Nem szabad engedni, hogy a magyar lakosság lássa a tömeges elhalálozást. Gondoskodni kell arról, hogy ezek az elhalálozások ne a magyar községek anyakönyveibe kerüljenek bele, mert ha ezek a községek orosz megszállás alá kerülnek, ezek az anyakönyvek dokumentumai lesznek annak, hogy mennyi zsidó ment tönkre.”[17]

 

Kovács Mónika Német múltfeldolgozás és tanulságai című munkájában leírja, hogy Németországban 1945 után milyen szakaszai voltak a holokauszt feldolgozásának. Assmann-ra hivatkozva állítja, hogy az 1950-es évek a politikai deklarációk időszaka volt, amikor kialakult a beismerés és az emlékezés rituáléja.[18] Magyarországon 1945-1948 között megindult egy hasonló folyamat – amelynek Bibó István volt az egyik emblematikus alakja – de a kommunista hatalomátvétel után elakadt. Ugyanakkor Bibón kívül érdemes megemlíteni más értelmezési módját is a holokausztnak. Drózdy Győző 1946 május 25-én a nemzetgyűlés előtt beszédében a következő értelmezését adta az eseményeknek: „T. Nemzetgyűlés! Midőn lelkünk teljes felháborodásával ítéljük el a gonosztettnek ezt a szörnyűségét, amelyet józan elmével elképzelni sem lehet, még inkább felháborodunk azon, hogy ismét azon a zsidóságon esett sérelem, amely egyáltalán nem állítható ítélőszék elé, sem népítéletek elé, sem bírói ítéletek elé, mert ha van az országnak egy rétege, amely ártatlan a mai hitvány korszak előidézésében, az elsősorban a zsidóság. Ha van ennek az országnak rétege, amelynek semmi köze sem volt a háború megindításához és semmi köze sincs a ránk szakadt gyalázatok sorozatához, az a zsidóság. Az a zsidóság, amely végigküzdötte a nyilas korszak becstelen esztendeit, az a zsidóság, amely végigszenvedte az auschwitzi, buchenwaldi, dachaui rabságot és amelynek tagjai közül számosat gázosítottak el a dachaui kemencékben és öltek Budapesten a Dunába, az a zsidóság nem érdemli meg ettől a nemzettől és ettől a kormánytól, hogy ilyen eseményeket eltűrjön. (…) T. Nemzetgyűlés! Mi idézte elő ezeket az állapotokat, hogy a magyar népnek egy rétege ennyire megtévedt, ennyire megszédült? A múltban elvesztette a nép az erkölcsét, nem voltak eszményi, nem voltak morális fókuszok ebben az országban, amelyek bátran kiálltak volna a nép elé, hogy a helyes irányt megmutassák…”[19] Parragi György 1946. október 3-i hozzászólása több problémára világít rá: a hozzászólás első részében az embermentőkről emlékezik meg. Szociálpszichológiai szempontból ez a rész rávilágít arra, hogy egyes emberek le tudták győzni passzivitásukat, és át hidalták a Bauman és Milgram által megfogalmazott társadalmi távolságot. Beszédének második része bemutatja a koncentrációs táborok életét, és egyfajta sorsközösséget vázol fel a zsidóság és a politikai foglyok között. Bár elkülöníti a saját csoportot a zsidóságtól, ezt elsősorban a történelmi tapasztalatok okán teszi. A beszéd utolsó részében pedig önreflexióra vállalkozik Parragi és hasonló megállapításra jut, mint Drózdy, hogy a magyar társadalom egy jelentős rétege a félrecsúszott, egyfajta Bibó-i zsákutcás történelembe jutott: „Amidőn megállapítjuk, hogy a magyar társadalom nagy része, így többek között az egyházak is, szembefordultak az üldözésekkel, meg kell állapítanunk, hogy nemcsak a zsidóság közül akadt számos, sajnos nagyon sok halálos áldozata ennek a szégyenteljes korszaknak, hanem — mondjuk meg őszintén — a magyar társadalom köréből is. Emléket kell állítanunk Bernovits Vilmának, annak a szociális nővérnek, akit azért dobtak, azért vetettek a nyilas pribékek a Dunába, mert a zsidók mellé ki mert állni és zsidókat mert rejtegetni. De nem csak egy ilyen halálos áldozata, nem csak egy Bernovits Vilmája volt annak a korszaknak, hanem nagyon sok névtelen magyar állt ki teljes mértékben a zsidóság mellé és szenvedett ezért üldöztetéseket, rágalmazásokat a zsidóbérencség vádját sütötték homlokára és sokan közülük a nyilas terror áldozatai is lettek.

A zsidóság igazi 'tragédiája azonban 1944. március 19-e után következett, amikor a hitleri megszállás szálláscsinálói kerültek Magyarországon uralomra. Ebben az időben kezdődött el a magyar zsidóság legszörnyűbb tragédiája, amely méreteiben túltesz talán még az ókori zsidóüldözéseken is. Jómagam a mauthauseni, illetve a lanzensdorfi koncentrációs táborban közvetlen közelből láttam és tapasztaltam a zsidóság leírhatatlan szenvedéseit és a zsidósággal elkövetett szörnyű kegyetlenségeket. Sajnálom, hogy a magyar társadalom egy része még mindig nem akarja elhinni azokat a szörnyű gaztetteket, amelyeket Auschwitzban, Bergen-Belsen-ben, Mauthausenben a zsidókkal elkövettek. (…) Én szemtanúja voltam és hitet telhetek azokról a kegyetlenségekről, amelyeket ott a zsidósággal szemben elkövettek, örökre eszemben marad amikor 1944 nyarán az első zsidó deportált tömegek érkeztek meg Mauthausenbe. Mi, akik Peyer Károly képviselőtársammal együtt az Effektenkammerben dolgoztunk, ahova nap-nap után beküldték az úgynevezett halálozási listákat, láttuk, hogy naponkint százával és százával pusztulnak el azok a zsidók, akiket kiküldtek a mauthauseni tábor úgynevezett altáboraiba, a gueeni, az ebenseei földalatti üzemekbe. Kiszámítottuk, hogy tíz hó alatt a többezer odahurcolt zsidóból nem fog megmaradni egyetlen egy sem. Ugyanakkor láttuk az úgynevezett Kussenlager szörnyűségeit, ahol a zsidókat külön barakkokba rakták, amelyeknek a befogadóképessége 240 fő volt és mégis összezsúfoltak bennük körülbelül 2000 embert. (…) Végül láttam, amikor kezdték kiüríteni a keleti koncentrációs táborokat, hogyan érkeztek meg az auschwitzi, majd az oranienburgi és grossroseni deportáltak, akiket ott zsúfoltak össze a mauthauseni táborban. Vonatokon, nyílt vagonokban, vagy pedig leplombált vagonokban utaztatták őket hétszám étlen szomjan és bizony az Auschwitzban és a többi táborban vonatra tett deportáltaknak körülbelül csak 30%-a érkezett meg. A legleírhatatlanabb jelenet azonban az volt amidőn már túl volt zsúfolva a tábor és megérkezett 370, jórészt magyarországi zsidó deportált a mi táborunkba. A szadistalelkű parancsnok kiadta az utasítást, hogy ezeket a zsidókat és a többieket — franciák, görögök és lengyelek voltak még köztük — nem szabad állományba venni. Amikor este hazajöttünk a munkahelyünkről, a magyar blokk mellett, a falnál 370 meztelen embert láttunk egy februári estén 24 fokos hidegben. Egyrészük már elhullott, elpusztult. Ezzel azonban nem elégedtek meg, hanem az éjszaka folyamán becipelték a megmaradtakat a közfürdőbe, ahol először meleg vizet bocsátottak rájuk, azután ismét kikergették őket az udvarra. Akik ezután nem pusztultak el, azokat fecskendőkkel kezdték locsolni, úgyhogy valóságos jégpáncél fagyott a szerencsétlen emberekre. Amikor még mindig maradt 30—40 ember, akit szívós természete életben tartott, akkor ezeket az SS-ek és pribékjeik furkósbotokkal verték agyon. Másnap ismét tele volt az Appelplatz vércafatokkal és agyvelőroncsokkal. Ez volt a mi életünk és különösen a zsidóság élete a mauithauseni koncentrációs táborban, de ugyanez volt végeredményben más táborokban is. Április végén szintén megrendítő látványban volt részünk, amikor tízezer számra hozták a balfi, kőszegi és barkai munkatáborokból a munkatáborosokat, akiknek jórésze már útközben elpusztult, másik részük pedig ott szenvedett ki a legszörnyűbb kínok között a mauthauseni táborban. Az utolsó napokban került sor azután a gázkamrára. Az úgynevezett muzulmánokat, akik testileg már teljesen le voltak törve és el voltak gyengülve, ezerszámra hajtották be szemünk láttára a gázkamrába. Ezek nem túlzások, igen t. Nemzetgyűlés, ezek tények, az emberiség történelmének leggyalázatosabb tényei. Sajnos, hogy ebben mi is részt vettünk. Sajnos, hogy Magyarország nem tudott megmaradni az emberiességnek és az igazi kereszténységnek útján.”[20]Utolsóként Száva Istvánnak Parragi György felszólalásával egy napon megtartott beszédét idézném, amelyben a szónok egyfajta elhárító múltértelmezést nyújt. Ebben elhárítja a magyarság felelősségét a holokauszttal kapcsolatban és csak az anti-demokratikus erők felelősségét állapítja meg: „Elsősorban önmagunknak, az emberségnek és Magyarországnak tartozunk azzal, hogy ország-világ előtt demonstráljuk: nekünk semmi közünk sincs ahhoz, ami ebben az országban történt. Ez a rendszer, a demokratikus Magyarország semmi közösséget nem vállal az elmúlt évtizedek, legfőképpen pedig azok legutolsó öt esztendejének ideje alatt elkövetett borzalmakkal. Mondom, nem a zsidóságnak van erre szüksége, hanem az emberségnek, a magyar nép nemzetközi becsületének, annak, hogy önmagunkat meg tudjuk idehaza becsülni, és az országnak van erre szüksége, amelynek ma fokozottabb mértékben kell demonstrálnia önmaga felé és a világ felé is, hogy nem marad más népek mögött emberség tekintetében.”[21]

Az említett holokauszt-értelmezések közül mindhárom megegyezik abban, hogy félrecsúszásról beszél, és mindhárom az emberség nevében próbál önreflexiót adni a társadalom viselkedésére. Ugyanakkor míg az első két szónok teljes mértékben azonosságot von a magyarság és a zsidóság sorsával és felelősséget vállal a történtekért. Az utolsó szónok a felelősséget teljes mértékben elhárítja, és így az önreflexió  abban merül ki, hogy egyfajta megfelelési szándékot kell tanúsítani a világ felé. Úgy vélem, hogy ez utóbbi megoldás nem hozza el magával a holokauszt feldolgozását és tanulságainak levonását, hanem a problémát áttranszformálja a világnak való megfelelés problematikájává ahelyett, hogy belső vizsgálódás tárgyává tenné azt. A kollektív társadalmi tapasztalat, a múlt megtagadása látszólag könnyebb út a holokauszt feldolgozásához, azonban csírájában magában hordozza az új-antiszemitizmus jelenségét is.

 

Száva Istvánnal szemben Benjámin Judit majd fél évszázaddal később 1989. május 10-én az országgyűlés előtt a múlt tudatos vállalására helyezte a hangsúlyt a holokauszttal kapcsolatos megemlékezésében: „Mert az erkölcsi értékek elutasítása előre feloldozza a jövő bűnöseit. A nemzeti múlt ismerete és vállalása a legfőbb garancia arra, hogy hasonló rémtettek e tájon ne fordulhassanak elő többé. Ehhez az szükséges, hogy létrejöjjön a nemzeti megbékélés — nem a nemzeti feledés útján, hanem a múlt tudatos vállalásával, küzdve a jobb jövőért.”  

 

Összefoglalásként megállapítható, hogy a dolgozat elején vázolt középosztály-hipotézisben jól elhelyezhetőek a holokauszttal foglalkozó szociálpszichológiai elméletek. Megállapítható, hogy a magyar elit e hipotézis szerint a Horthy-korszakban Bibó szavaival élve zsákutcába vezette a magyar történelmet, ahogy az is, hogy a háború után a holokauszttal való szembenézés során több lehetőség is kínálkozott. Voltak akik az őszinteség, mások az ésszerűség, megint mások pedig az elhárítás útját választották. Napjainkban a 2008 óta tartó bizonytalan világgazdasági és hazai környezetben ugyanezek a kérdések felmerülnek a társadalom egyes szegmenseiben. A kérdés ismét az, hogy melyik útra lépünk: őszinteség, ésszerűség vagy elhárítás?

 

 

Jánoki Dávid

 

2012. május 24.  Vác

 

 



[1] Ezt az igazolja legjobban, hogy a magyar gazdaság kis-, közép- és nagyvállalkozásai több mint 90%-ban a dualista korszak középosztályának kezében volt. A kőolaj és földgáz iparág volt az egyetlen olyan jelentős gazdasági ágazat, amelyet a középosztály a Horthy-korszakban vett irányítása alá.

[2] A békeszerződés értelmében a nyersanyagban gazdag Dél-erdélyi és Közép-felvidéki iparvidékek román és csehszlovák területre kerültek, a fiumei tengeri kikötő jugoszláv területen volt, míg a Bácska és Bánát termőföldjei szintén az ország határain kívülre kerültek.

[3] A gazdasági összeomlás a társadalmi rétegek elszegényedését is magával hozta, amely legerősebben az alsóbb társadalmi rétegeket és a középosztályt érintette. A középosztályt azért, mert nem volt megfelelő mennyiségű nyersanyag a hazai gazdaság ellátására és a termeléshez, míg az alsóbb társadalmi rétegeket azért, mert nem a nyersanyaghiány miatt a gyárakban leállt a termelés, amely így munkanélküliséghez vezetett.

[4] A magyar elit bűnbakkeresése nem volt kivétel nélküli. Szovjet-Oroszországban Leninék a kapitalistákat, imperialistákat találták meg, míg Németországban ugyancsak a zsidóságot.

[5] Az ország lakosságának mintegy 92%-a volt magyar.

[6] Glick 2005 2.o.

[7] Képviselőházi napló, 1939. XIX. kötet 89.o.

[8] Képviselőházi napló, 1939. XIX. kötet 89.o.: „Néhai Darányi Kálmán miniszterelnök és az akkori igazságügyminiszter nyujtotta be a zsidókról szóló javaslatot és 1938. május 5-én indult meg felette a vita: 40 szónok vett részt benne nyolcórás ülésekben.”

[9] Nürnbergi faji törvények (1935), Kristályéjszaka (1938)

[10] Numerus Clausus (1920)

[11] Glick 2005 2.o.

[12] Aly-Gerlach 2002

[13] Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet 526.o.

[14] Bauman 2001 218.o.

[15] Képviselőházi napló, 1939. XVIII. kötet 610.o.

[16] Bauman 2001 175-184.o.

[17] Törvényhozók Nemzeti Szövetsége Sopronban tartott üléseinek jegyzőkönyve, 1944. I. kötet 51.o.

[18] Kovács 2010 136.o.

[19] Nemzetgyűlési napló, 1945. II. kötet 283.o.

[20] Nemzetgyűlési napló, 1945. III. kötet 903-904.o.

[21] Nemzetgyűlési napló, 1945. III. kötet 911.o.

 

free counters
Free counters

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Társadalomtörténet

(Jánoki Dávid, 2012.05.24 22:50)

Tisztelt Olvasó!

A véleményét, kritikáit és megjegyzéseit szívesen fogadom.

Tisztelettel.